A könyvben Kádár József (1911–1993) piarista szerzetes azon leveleit gyűjtötték össze, amelyek a Kalazanci Szent József által alapított rend magyarországi, illetve romániai tartományfőnökségének levéltári fondjaiban maradtak fönn, Budapesten és Kolozsvárott.
A kötetet Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztette.
A leveleket kiegészítik Kádár József későbbi beszámolói a piaristák romániai helyzetéről, valamint önéletrajzi írásai, amelyek az 1980-as években készültek rendtársai számára.
A dokumentumok kiemelten foglalkoznak az 1940-es évek máramarosszigeti történéseivel, annál is inkább, mivel a szatmári egyházmegye háborús eseményekkel kapcsolatos tevékenységének jelentős részét ebben a városban bonyolították le. Az Oroszországból hazafelé tartó erdélyi szász, bánáti és szatmári sváb és egyéb nemzetiségű menekültek a szigeti lágerben állomásoztak, segítségre várva. Az élelmezésen és más segítségnyújtáson kívül a szentségek kiszolgáltatása is napirenden volt, főleg a csecsemők esetében, akik közül sokan anyatej híján nem maradtak életben, mások pedig csodával határos módon, kéthetes korukban főtt burgonyával táplálva élték túl első heteiket.
Kádár József szigeti házfőnök a következőket írta Zimányi Gyula tartományfőnöknek: „A temesvári püspöktől igen meleg hangú köszönőlevelet kapott a szigeti ház. Azt írja benne Pacha püspök, hogy a hazatérő deportáltak… beszámoltak arról, hogy a szigeti piaristák mit tettek értük, tehát kötelességének tartja, hogy a legmelegebb köszönetét fejezze ki ezért. Rengeteg fogoly és deportált talált szeretetet és fedelet, meg ennivalót is a mi szegény házunkban. A lágerből kimentettük őket hivatalosan, és gondoskodtunk a hazaszállításukról is. Most külön bizottság intézi ezeket a dolgokat, mert annyian jönnek, hogy sem munkával, sem élelemmel nem győzzük.”
A piaristák máramarosszigeti gimnáziumát 1945-ben az oroszok hadikórháznak rendezték be, és csak 1946 áprilisában vonultak ki onnan. Az épületet azonnal elfoglalta a román gimnázium. A következő másfél évben Kádár József minden követ megmozgatott az épület visszaszerzése érdekében. Több hatóság is elismerte a piaristák tulajdonjogát, de a döntést senki nem hajtotta végre. Végül egy bukaresti minisztériumból kiküldött bizottság úgy döntött, hogy az épületet közösen, délelőtt és délután fölváltva kell használni.
Kádár József máramarosszigeti szolgálatának a gimnázium 1948-as államosítása vetett véget. A piaristákat felszólították, hogy menjenek átképző tanfolyamra, hagyják ott a szerzetességet, és hűségesküt téve a kommunista államnak, tanítsanak tovább. Kádárnak felkínálták a román líceum igazgatóságát is. Mindez azzal járt volna együtt, hogy a piaristák szakítsanak meg minden kapcsolatot a renddel. Ahogy Kádár József írta: „Szóval csak aposztázia és az atheista szellem szolgálatába való beállás árán lehetett volna bizonytalan kenyeret biztosítani. Hála Istennek, hogy házunk egyik tagja sem szédült meg, és nem ijedt meg a bizonytalan jövőtől, hanem vállalva a lesz, ami lesz jövőt, hű maradt az eszményhez és a reményhez.”
Kádár József, miután nemet mondott az iskolaigazgatói tisztségre, rendtársaival együtt a szatmári püspökségnek ajánlotta fel szolgálatát a pasztorációban. Scheffler János püspök a máramarosszigeti plébániát akarta neki adni, de ő ellenségei miatt nem akart a városban maradni, így Borsbányára került, amely elhagyatott bányászfalu volt, de mivel a következő években új bányákat nyitottak, a népesség, s ezzel együtt a plébánia létszáma is megnőtt. Kádár József érkezésekor mindössze harmincöten voltak a vasárnapi szentmisén, néhány év múlva viszont már ezerötszáz-ötvenen áldoztak egy évben. Kádár József nemcsak lelkipásztora volt a híveknek, hanem „mindenkinek mindene”: főzni tanította az asszonyokat, betegeket ápolt – sőt, szükség esetén kezelte is őket –, gyóntatta a tbc-szanatórium gyengélkedőit. Többször is lelki vigaszban részesítette a gyógyíthatatlanul beteg párttitkárt, majd annak halála után az özvegy engedélyével beszédet mondott a temetésén.
Mindez súlyos vétségnek számított az ateista hatalom szemében. A milícia elfoglalta a plébániát, Kádár Józsefet kitették az utcára. Először egy bányász osztotta meg vele egyetlen szobáját, majd tizenöt évig kényszerlakhelyre száműzték. A Securitate figyelte minden lépését; sovinisztának, a nép ellenségének bélyegezték. Ebben a nyomasztó, fenyegetett légkörben is felvirágoztatta a lelki életet Laposbányán, majd Szinérváralján. Az 1970-es évek elején a Securitate hamis vádak alapján beidézte, három héten keresztül vallatták, kínozták. A vádpontok: a rendszer ellensége, szimpatizált az 1956-os „magyar dolgokkal,”, „piarista dogmák” szerint misézett. A Néptanács nyilvános tárgyalást is tartott, de bizonyítékok hiányában felmentette. P. Kádár 1978-ban két agyvérzést is kapott, s ennek következtében élete utolsó tizenöt évében nem tudott beszélni, rokonai ápolták, gondozták.
Kádár József leveleiben többször is „végvárként”, sőt „végvári őrtoronyként” emlegette Máramarosszigetet és az ottani piarista gimnáziumot. Orosz Krisztofer Levente szerint „Az ottani, nehéz körülmények között végzett önzetlen, áldozatos munkájáért” P. Kádárt „méltán nevezhetjük a máramarosi végvár kapitányának” (Simonchicz Incze Kulturális Egyesület, 2014).
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
