Figyelem! Figyelem! Kedves Ifjú Olvasóim!

Hosszú, fáradságos és kalandos utazásra indulunk. Jól ki kell nyitnunk szemünket, fülünket, hogy el ne tévedjünk. Tudjátok-e, hová igyekszünk? "A Földrengések Szigetére" - felelitek Ti igen bölcsen, és talán már nyúltok is a térkép után. Csakhogy a Földrengések Szigetét kereshetitek ám! Miért? Mert úgysem találjátok meg. Nem tréfálok! Ma, 1957. január 10-én, amikor ezt a könyvet írom, talán valahol a Csendes-óceán fenekén, a Kermadec-Tonga árok közelében alszik még az a földdarabka, amelyet a könyv hősei, Barlay Tamás, Bencze András professzor, Bencze Jancsi és többi barátunk felfedeznek majd.

Mert hogy el ne felejtsem, mi nemcsak hegyeken, völgyeken, tengereken át utazunk, de átrepülünk az időn is. Ettől a pillanattól kezdve mindaddig, amíg a könyvet le nem teszitek, nem 1957-et írunk. Nem bizony! 2057 tavasza van, vagyis a XXI. század második felében járunk, amikor az emberek cammogó autók helyett gyors quintobuszokon suhannak, négy órát dolgoznak naponta, a többi időt művelődéssel, sporttal, vidám játékkal töltik. Ételt, italt, ruhát, lakást ingyen kap mindenki. Csak luxuscikkekért, nyalánkságokért, különleges divatholmikért kell fizetni. A lakóházakat üzletben árulják. Az ifjú házaspár délelőtt a boltban kiválasztja a rajzot - délutánra készen áll a ház, előre gyártott elasztiton falakból. Minden embernek külön hálószoba, dolgozószoba jár, minden családnak együttesen egy-egy fogadószoba, ebédlő, torna- és játékterem, quintobuszleszálló és uszoda is. Csak annak kell a lakásért pénzt fizetnie, aki ennél többet akar, mondjuk, teniszpályát is, otthoni kutatólaboratóriumot vagy két ebédlőt...

Egy szó mint száz, 2057 tavasza van. A kéklő égen régimódi bárányfelhők helyett a nemzetközi légi országút színes izotópcsíkjai ragyognak, s a színes utakon almazöld és ezüst quintobuszok száguldanak. A földön a ragyogóan tiszta, lemosható elasztiton házak tetőteraszain banánpálmák között gyepes játszóterek várják a gyerekeket, és a széles utcák mozgójárdái mellett árnyas, terebélyes diófák sorakoznak. Amerre nézünk, szokatlan és csodálatos dolgokra bukkanunk.

Remélem, nem bánjátok meg, hogy útra keltünk.

A muzulmán vallási és politikai vezetők fellépését sürgette a vatikáni Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa az iraki Iszlám Állam fegyveresei vallási és etnikai kisebbségekkel szembeni bűncselekményeinek elítélése és leállítása érdekében – írja az MTI.

A Vatikán honlapján franciául közölt keddi felhívás mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy az egész világ döbbenettel fogadta az iraki „kalifátus” újjászületését. A muzulmán vallási és politikai intézmények többségének ezzel szembeni tiltakozása azonban nem akadályozta meg, hogy az Iszlám Állam dzsihadistái „kimondhatatlan bűncselekményeket” kövessenek el.

A Jean-Louis Tauran bíboros által vezetett Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa részletesen felsorolta, milyen bűncselekményekről van szó, többek között megemlítve a vallási okokból elkövetett gyilkosságot, a keresztre feszítést, lefejezést, valamint a holttestek felakasztását, a más vallásra kényszerrel történő térítést, a keresztény, muzulmán és más vallású kultikus épületek elfoglalását és megsemmisítését, a nők elrablását.

„Senki sem igazolhat hasonló barbárságot és még inkább nem teheti ezt egy vallás. Az emberiség és a Teremtő Isten súlyos megsértéséről van szó...” – fogalmazott a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa.

A dokumentum arra emlékeztetett, hogy Irakban keresztények és muzulmánok évszázadokon át – „jóban, rosszban” – egymás mellett éltek és „büszkék az általuk épített együttélés kultúrájára és civilizációjára”.

A vatikáni állásfoglalás szerint „a keresztények, jazidik és az Irakban létszámukat tekintve kisebbségben levő többi vallási és etnikai közösség drámai helyzetével szemben egyértelmű és bátor állásfoglalásra van szükség a vallási vezetők, főleg a muzulmánok, a vallásközi párbeszédben elkötelezett személyek és minden jó szándékú ember részéről. Mindannyiuknak egyhangúan el kell ítélni, kétértelműség nélkül, ezeket a bűncselekményeket, s hogy mindezt a vallásra való hivatkozással igazolják”.

A vatikáni tanács szorgalmazta, hogy a muzulmán vallási vezetők gyakoroljanak befolyást a kormányzatokra a bűncselekmények leállítására, az elkövetők megbüntetésére, a jogállam helyreállítására, Irakban az elüldözöttek hazatérésének biztosításával. A dokumentum megjegyezte, ugyanezek a vallási vezetők nem felejthetik el hangsúlyozni, hogy „a terrorizmus támogatása, finanszírozása és fegyverzése erkölcsileg elítélendő”.

A Vatikán kedden azt is közölte, hogy a korábbi hírekkel ellentétben Fernando Filoni bíboros, Ferenc pápa személyes iraki küldötte biztonsági okokból mégsem indult el még Irakba. Indulását a következő órákban tervezik és az első állomása nem Bagdad, hanem a jordániai főváros, Ammán lesz.

A Caritas ezzel egy időben bejelentette, hogy Irakban három központját bezárta. A katolikus humanitárius-jótékonysági szervezet jelenleg csak az iraki kurd területen levő Erbíl és Duhok városában működik még.

Magyar Kurír

A pápa augusztus 10-én telefonon köszöntött több mint harmincezer cserkészt. A fiatalok országos összejövetelük végén szentmisén vettek részt, amelyet Angelo Bagnasco bíboros, az olasz püspöki konferencia elnöke mutatott be a pisai San Rossore településen – közli a Vatikáni Rádió.

A Szentatya szeretettel köszöntötte a fiatalokat. Arra kérte őket, hogy a jövő felé vezető bátorság útján járjanak, hiszen a bátorság a fiatalok erénye. Hangsúlyozta: a világnak olyan fiatalokra van szüksége, akik aktívak, nem állnak egy helyben. „A mozdulatlan fiatalokkal nem jutunk előbbre. A fiataloknak legyen mindig távlatuk, ami felé tartanak. Ne vonuljanak »nyugdíjba« fiatalon! Szomorú ilyen ifjakat látni. A fiataloknak előre kell haladniuk a bátorság útján” – fogalmazott Ferenc pápa.

Arra buzdította őket, kötelezzék el magukat egy jobb világ megteremtéséért: „Az a feladatotok, hogy építsetek egy »új várost«. Mindig előre az igazsággal, jósággal, szépséggel, amelyet az Úr adott nekünk. Kedves fiatalok, üdvözöllek benneteket, és a legjobbakat kívánom nektek. Ne féljetek, ne hagyjátok, hogy elrabolják a reményt tőletek! Az élet a tiétek. Azért, hogy kivirágoztassátok, hogy gyümölcsöt teremjen mindenkinek. Az emberiség ránk és rátok is tekint a bátorság útján. Ne feledjétek: a nyugdíj 65 éves korban érkezik el. Egy fiatal nem mehet soha nyugdíjba! Mindig bátran előre kell haladnia. Imádkozom értetek, és kérem az Urat, hogy áldjon meg benneteket!”

Magyar Kurír

A Heves megyei Ecséd határában, a Szentkút-völgyében álló Boldogasszony-kápolna felszentelésének tízéves jubileumán, augusztus 16-án ünnepi szentmisét mutat be Seregély István nyugalmazott érsek.

A Boldogasszony-kápolna a hit új védőbástyája, menedék a mai világban terjengő materialista nézetek elől. A XXI. században elsők között, széles összefogással felépült kápolnán több ezer munkaórában közel száz ember dolgozott az elmúlt évek során. Felépülését követően több kiemelt eseménynek, zarándoklatnak és megemlékezéseknek adott otthont. Több országos rendezvénysorozatnak is helyszíne 2007 óta – a Kulturális Örökség Napjai, illetve a Nyitott Templomok Éjszakája látogatóinak, valamint a Mária-út Egyesület által szervezett zarándoklat résztvevőinek fogadását is biztosítják.

A szenthely 2007-től kiemelt állomás a Mária-úton érkező zarándokok számára, így az 1Úton zarándoklat eseményeit azonos időpontban rendezik meg.

Az ünnepi programok kapcsolódnak az 1Úton zarándoknaphoz. A 12 órakor kezdődő ünnepi szentmisét Seregély István nyugalmazott érsek mutatja be, és a körmenetet is ő vezeti.

Magyar Kurír

„Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” – augusztus 10-én délben, az Úrangyala elimádkozása előtt a Szent Péter téren elhangzott beszédében a pápa a vasárnapi evangéliumi szakaszhoz fűzte elmélkedését - tájékoztat a Vatikáni Rádió.

Máté evangéliumának mai szakasza (Mt 14,22–33) azt a jelenetet mutatja be, amikor Jézus a Genezáreti-tó vízén jár: a csodálatos kenyér- és a halszaporítás után Jézus arra szólította fel a tanítványokat, hogy szálljanak be a bárkába, és menjenek előre a túlsó partra, miközben ő elbúcsúzik a tömegtől. Ezután felment egy hegyre, hogy egyedül imádkozzék késő estig. Közben nagy vihar támadt, és a viharban Jézus a vízen járva közelítette meg a tanítványok bárkáját. Amikor megpillantották Jézust, a tanítványok megijedtek, mert azt hitték, kísértetet látnak, de Jézus megnyugtatta őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Péter, a rá jellemző lendületességgel, mintegy bizonyítékot kért: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” „Jöjj!” – válaszolta Jézus. Péter kiszállt a bárkából, és Jézus felé indult a vízen, de az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Ekkor így kiáltozott: „Uram, ments meg!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, és megmentette a tanítvány életét.

Ez az elbeszélés Péter apostol hitének szép ikonja – mondta tanításában Ferenc pápa. – Amikor Jézus így szól hozzá: „Jöjj!”, szavában felismeri az első találkozás visszhangját, amely ugyanezen tó partján történt. Most is azonnal kiszáll a bárkából, és a Mester felé indul. És a vízen jár.

Az Úr hívására adott, bizalommal teli és gyors válasz révén rendkívüli dolgokra vagyunk képesek. Jézus maga mondta, hogy képesek vagyunk csodákat tenni hitünkkel, ha hiszünk Benne, hiszünk szavában, hangjában – hangsúlyozta beszédében a Szentatya. – Péter azonban merülni kezd abban a pillanatban, amikor tekintetét elfordítja Jézusról, és hagyja, hogy elsodorják a kedvezőtlen körülmények. Ám az Úr mindig jelen van, és amikor Péter hívja, Jézus megmenti a veszélytől.

Péter személyiségében, lelkesedésében és gyengeségeiben a saját hitünkre ismerünk: mindig törékeny és szegényes, nyugtalan, azonban győzedelmes. A keresztény hite a feltámadt Úr felé halad a világ viharai és veszélyei közepette – fogalmazott a pápa.

Nagyon fontos a végső jelenet is. Amint Jézus beszállt a bárkába, a szél elállt. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte. „Valóban Isten Fia vagy!” – mondták neki. A bárkában jelen volt az összes tanítvány, közösen élték át a gyengeség, a kétely, a félelem, a kishitűség tapasztalatát. Amikor azonban beszállt a bárkába Jézus, azonnal megváltozik a hangulat: mindnyájan egyesülnek a Jézusba vetett hitben. Mindnyájan kicsinyek és rémültek, de naggyá válnak, amikor térdre vetik magukat, és mesterükben felismerik Isten Fiát.

Hányszor fordul elő velünk is! – emelte ki Ferenc pápa. – Jézus nélkül, távol Jézustól, mi is félünk, és úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek megtenni egy dolgot. Hiányzik a hitünk! De Jézus mindig velünk van, talán elrejtőzve, de jelen van, és készen áll arra, hogy támogasson bennünket.

Ez az Egyház hatékony jelképe – hangsúlyozta a Szentatya. – Egy bárka, amelynek szembe kell néznie a viharokkal, és olykor úgy látszik, mintha felborulna. Az, ami megmenti a hajótöréstől, nem az emberek képessége és bátorsága, hanem a hit, ami lehetővé teszi, hogy előre haladjunk a sötétben, a nehézségek közepette is. A hit adja meg nekünk azt a bizonyosságot, hogy Jézus mindig jelen van; keze mindig megragad bennünket, hogy megmentsen a veszélytől.

Mindnyájan ugyanabban a bárkában vagyunk, és itt biztonságban érezzük magunkat korlátaink és gyengeségeink ellenére. Biztonságban vagyunk, főleg amikor képesek vagyunk arra, hogy letérdeljünk Jézus előtt, és imádjuk Őt mint életünk egyetlen Urát.

Erre emlékeztet bennünket mindig Édesanyánk, Szűz Mária. Forduljunk bizalommal Hozzá! – mondta a vasárnap déli Úrangyala imádság alkalmával a pápa.

„Imádkozzunk az Ebola-vírus áldozataiért is, és azokért, akik a járvány leküzdésén fáradoznak” – hangzott a Szentatya felhívása az Úrangyala elimádkozása után.

Ferenc pápa imádságra buzdított, és fohászt mondott Irakért és Gázáért.

A Szentatya bejelentette, hogy szerdán indul apostoli látogatásra Dél-Koreába, ahonnan augusztus 18-án tér vissza. „Kérem, kísérjetek el imátokkal, szükségem van rá! Köszönöm. Mindenkinek szép vasárnapot és jó ebédet kívánok, a viszontlátásra!”

Magyar Kurír

A könyvben Kádár József (1911–1993) piarista szerzetes azon leveleit gyűjtötték össze, amelyek a Kalazanci Szent József által alapított rend magyarországi, illetve romániai tartományfőnökségének levéltári fondjaiban maradtak fönn, Budapesten és Kolozsvárott.

A kötetet Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztette.

A leveleket kiegészítik Kádár József későbbi beszámolói a piaristák romániai helyzetéről, valamint önéletrajzi írásai, amelyek az 1980-as években készültek rendtársai számára.

A dokumentumok kiemelten foglalkoznak az 1940-es évek máramarosszigeti történéseivel, annál is inkább, mivel a szatmári egyházmegye háborús eseményekkel kapcsolatos tevékenységének jelentős részét ebben a városban bonyolították le. Az Oroszországból hazafelé tartó erdélyi szász, bánáti és szatmári sváb és egyéb nemzetiségű menekültek a szigeti lágerben állomásoztak, segítségre várva. Az élelmezésen és más segítségnyújtáson kívül a szentségek kiszolgáltatása is napirenden volt, főleg a csecsemők esetében, akik közül sokan anyatej híján nem maradtak életben, mások pedig csodával határos módon, kéthetes korukban főtt burgonyával táplálva élték túl első heteiket.

Kádár József szigeti házfőnök a következőket írta Zimányi Gyula tartományfőnöknek: „A temesvári püspöktől igen meleg hangú köszönőlevelet kapott a szigeti ház. Azt írja benne Pacha püspök, hogy a hazatérő deportáltak… beszámoltak arról, hogy a szigeti piaristák mit tettek értük, tehát kötelességének tartja, hogy a legmelegebb köszönetét fejezze ki ezért. Rengeteg fogoly és deportált talált szeretetet és fedelet, meg ennivalót is a mi szegény házunkban. A lágerből kimentettük őket hivatalosan, és gondoskodtunk a hazaszállításukról is. Most külön bizottság intézi ezeket a dolgokat, mert annyian jönnek, hogy sem munkával, sem élelemmel nem győzzük.”

A piaristák máramarosszigeti gimnáziumát 1945-ben az oroszok hadikórháznak rendezték be, és csak 1946 áprilisában vonultak ki onnan. Az épületet azonnal elfoglalta a román gimnázium. A következő másfél évben Kádár József minden követ megmozgatott az épület visszaszerzése érdekében. Több hatóság is elismerte a piaristák tulajdonjogát, de a döntést senki nem hajtotta végre. Végül egy bukaresti minisztériumból kiküldött bizottság úgy döntött, hogy az épületet közösen, délelőtt és délután fölváltva kell használni.

Kádár József máramarosszigeti szolgálatának a gimnázium 1948-as államosítása vetett véget. A piaristákat felszólították, hogy menjenek átképző tanfolyamra, hagyják ott a szerzetességet, és hűségesküt téve a kommunista államnak, tanítsanak tovább. Kádárnak felkínálták a román líceum igazgatóságát is. Mindez azzal járt volna együtt, hogy a piaristák szakítsanak meg minden kapcsolatot a renddel. Ahogy Kádár József írta: „Szóval csak aposztázia és az atheista szellem szolgálatába való beállás árán lehetett volna bizonytalan kenyeret biztosítani. Hála Istennek, hogy házunk egyik tagja sem szédült meg, és nem ijedt meg a bizonytalan jövőtől, hanem vállalva a lesz, ami lesz jövőt, hű maradt az eszményhez és a reményhez.”

Kádár József, miután nemet mondott az iskolaigazgatói tisztségre, rendtársaival együtt a szatmári püspökségnek ajánlotta fel szolgálatát a pasztorációban. Scheffler János püspök a máramarosszigeti plébániát akarta neki adni, de ő ellenségei miatt nem akart a városban maradni, így Borsbányára került, amely elhagyatott bányászfalu volt, de mivel a következő években új bányákat nyitottak, a népesség, s ezzel együtt a plébánia létszáma is megnőtt. Kádár József érkezésekor mindössze harmincöten voltak a vasárnapi szentmisén, néhány év múlva viszont már ezerötszáz-ötvenen áldoztak egy évben. Kádár József nemcsak lelkipásztora volt a híveknek, hanem „mindenkinek mindene”: főzni tanította az asszonyokat, betegeket ápolt – sőt, szükség esetén kezelte is őket –, gyóntatta a tbc-szanatórium gyengélkedőit. Többször is lelki vigaszban részesítette a gyógyíthatatlanul beteg párttitkárt, majd annak halála után az özvegy engedélyével beszédet mondott a temetésén.

Mindez súlyos vétségnek számított az ateista hatalom szemében. A milícia elfoglalta a plébániát, Kádár Józsefet kitették az utcára. Először egy bányász osztotta meg vele egyetlen szobáját, majd tizenöt évig kényszerlakhelyre száműzték. A Securitate figyelte minden lépését; sovinisztának, a nép ellenségének bélyegezték. Ebben a nyomasztó, fenyegetett légkörben is felvirágoztatta a lelki életet Laposbányán, majd Szinérváralján. Az 1970-es évek elején a Securitate hamis vádak alapján beidézte, három héten keresztül vallatták, kínozták. A vádpontok: a rendszer ellensége, szimpatizált az 1956-os „magyar dolgokkal,”, „piarista dogmák” szerint misézett. A Néptanács nyilvános tárgyalást is tartott, de bizonyítékok hiányában felmentette. P. Kádár 1978-ban két agyvérzést is kapott, s ennek következtében élete utolsó tizenöt évében nem tudott beszélni, rokonai ápolták, gondozták.

Kádár József leveleiben többször is „végvárként”, sőt „végvári őrtoronyként” emlegette Máramarosszigetet és az ottani piarista gimnáziumot. Orosz Krisztofer Levente szerint „Az ottani, nehéz körülmények között végzett önzetlen, áldozatos munkájáért” P. Kádárt „méltán nevezhetjük a máramarosi végvár kapitányának” (Simonchicz Incze Kulturális Egyesület, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

"...aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok" (Márk 10:43)

DISNEYLANDET SZOKTÁK úgy is emlegetni, hogy "a varázslatos ország". Az ott dolgozóknak egy dolgot mindenekfelett hangsúlyoznak: azt, ami a "varázslatot" viszi abba az országba. Mi ez? A szolgálatkészség! A dolgozóknak megmondták, hogy attól a pillanattól, ahogy a kapun beléptek, szolgálat kezdődik. Mindenkivel, akivel találkoznak, úgy kell bánniuk, mintha az ő vendégük lenne. Ha útbaigazításra van szükségük, el kell kísérni őket. Ha olyan kérdést tesznek fel, amit már mások is ezerszer kérdeztek, akkor is olyan udvariasan kell nekik válaszolni, mintha most kérdeztek volna először. A sok látnivaló és élmény között van egy Dzsungeltúrának nevezett körút is. A látogatók legtöbbször azt kérdezik, mennyi ideig tart a körutazás? A személyzetnek az előre megadott választ kell mondania: "A Dzsungeltúra egy izgalmas kaland, az út tíz perces." Egy alkalmazottat azonban már túl sokszor megkérdeztek, ezért amikor egy fiatal pár arról érdeklődött, meddig tart a túra, azt felelte nekik: "Három napig." A fiatal pár kiállt a sorból, kimentek a parkból vissza a Disney Hotelba, ahol nászútjukat töltötték, összepakolták csomagjaikat, kijelentkeztek, majd visszajöttek sorba állni a Dzsungeltúrára. Az alkalmazottat tertmészetesen kirúgták, és másnap már másvalaki állt a helyén, udvariasan ismételgetve az előírt mondatot: "A Dzsungeltúra egy izgalmas kaland, az út tíz perces." Ha Isten országát képviseled, akkor elvárható tőled, hogy akár saját utadról letérve segítsd az embereket, szeresd őket, és igyekezz betölteni szükségeiket. Miért? Mert Jézus, aki ennek az országnak a királya, azt mondta: "...az Emberfia sem azért jött, hogy nekik szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon..." (Máté 20:28)

A fenti elmélkedés a Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány napi elmélkedése (honlap: maiige.hu), melynek írója Bob Gass. Magyar nyelven negyedévre szóló kiadvány formájában megrendelhető az alapítvány honlapján, vagy a következő címen: Mai Ige, 6201 Kiskőrös, Pf. 33.

A Szentatya nagy aggodalommal követi a drámai híreket, amelyek Irak északi részéről érkeznek, és amelyek a védtelen lakosságot érintik. Különösen is a keresztény közösségeket sújtja a helyzet: menekülni kényszerülnek saját falvaikból az erőszak miatt, amely ezekben a napokban tombol a régióban – olvasható Federico Lombardi nyilatkozatában, amelyet Ferenc pápa nevében tett közzé. A Vatikáni Rádió tudósítását közöljük.

A július 20-ai Úrangyala imádság után a Szentatya fájdalommal kiáltotta: „Testvéreinket üldözik, elűzik, el kell hagyniuk otthonaikat, anélkül hogy magukkal vihetnének bármit. Lelki közelségemet fejezem ki e családok és személyek felé, és szüntelenül imádkozom értük. Kedves üldözött testvéreim, tudom, hogy mennyit szenvedtek, és hogy mindentől megfosztottak benneteket. Veletek vagyok a hitben Krisztussal, aki legyőzte a gonoszt!”

Az aggasztó események tükrében a Szentatya megújítja lelki közelségét azokkal, akik ezt a fájdalmas próbatételt átélik. A pápa csatlakozik a helyi püspökök felhívásához, azt kérve velük együtt és gyötrődő közösségeik számára, hogy állandó ima szálljon fel az egész Egyház részéről a Szentlélekhez a béke ajándékáért.

A Szentatya továbbá nyomatékosan felhívja a nemzetközi közösség figyelmét, hogy aktívan járuljon hozzá a folyamatban levő humanitárius dráma felszámolásához, munkálkodjon az erőszaktól érintettek és fenyegetettek védelme érdekében, valamint biztosítsa a szükséges segélyeket, elsősorban a legsürgetőbbeket a nagyszámú kitelepített számára, akiknek a sorsa mások szolidaritásától függ.

A pápa felhívást intéz mindenki lelkiismeretéhez, és minden hívőnek megismétli: „A béke Istene ébressze fel mindenkiben a vágyat a párbeszédre és a kiengesztelődésre. Az erőszakot nem lehet legyőzni az erőszakkal. Csak a békével! Imádkozzunk csendben kérve a békét. Szűz Mária, a Béke Királynője, imádkozz értünk!” (Úrangyala, 2014. július 20.)

Magyar Kurír

A hagyományoknak megfelelően a görögkatolikusok Miskolcon, a bencések Pannonhalmán augusztusban és szeptemberben tartják a papszentelést.

Papszentelés a Miskolci Apostoli Exarchátusban

Orosz Atanáz püspök exarcha augusztus 6-án 10 órától diakónussá szenteli Urbán Ariel alszerpapot a mucsonyi görögkatolikus templomban, augusztus 10-én 10 órától áldozópappá szenteli Gorcsa Péter diakónust a sárospataki görögkatolikus templomban, szeptember 28-án 10 órától pedig áldozópappá szenteli Buka Gábor diakónust a miskolc-belvárosi Nagyboldogasszonyról nevezett püspöki székesegyházban.

Papszentelés Pannonhalmán

Augusztus 6-án, szerdán 11 órakor a pannonhalmi bazilikában a szentmise keretében Várszegi Asztrik főapát-püspök imádsága és kézrátétele által a papság szentségében részesül Gérecz Imre, Bokros Márk és Matusz Hugó. Ugyanezen a napon a Laudes keretében ölti magára a szerzetesruhát Koczka Géza és Biriszló Bence.

Magyar Kurír

Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban futó sorozatában a családdal foglalkozó októberi püspöki szinódusra készülve a személyesség–szerelem–házasság témakörének kérdéseit tárgyalja a keresztény antropológia és teológia szemszögéből. A harmadik részt közöljük.

„Állat és angyal között / vajúdik leendő létünk. / Testedtől lehetetlen / lelkedet elválasztani / miként arcodtól mosolyod”

Egy régebbi verstöredékemet idéztem mottóul harmadik előadásomhoz. Kapcsolódva előző eszmélődésemhez – a Pascaltól idézett gondolathoz: az ember „se állat, se angyal” – a személyesedés útját világítom meg perszonalista filozófusok (G. Marcel, M. Buber, E. Levinas) és követőik (M. Zundel, X. Lacroix, H. Boulad SJ) meglátásait idézve.

Kezdem Gabriel Marcel (1889–1973) keresztény egzisztencialista gondolkodóval. Filozófiájának kulcsfogalma az intersubjectivité: az alanyok/személyek kölcsönös nyitottsága, ami a személyesedés feltétele és a szeretet útja. Az egyén, az alany nem elszigetelt, az adott világ ölén létezik, kapcsolatba kerül a külvilággal, másokkal, éspedig testi és szellemi mivolta révén. Az Én és az objektív valóság között ott van az én testem, amelyet nem úgy birtokolok, mint valami tárgyat (a test nem hulla); valós értelemben én a testem (is) vagyok. Marcelnél sokszor visszatér – a lenni és birtokolni fogalompár összefüggésében – ez az emberi testről vallott gondolat. Szerinte „a testben-való-lét a metafizika központi adottsága”.

A Másik (emberi lény) nem Akárki, valami névtelen Az, tehát tárgy, hanem alany, személy, aki velem együtt van, együtt vagyunk (Mit-sein). Ezt a gondolatot más perszonalistáknál, például Bubernél és Levinasnál is megtaláljuk. El kell ismernem a másikat személynek: párbeszéd, „csere”, az ajándékok kicserélése révén valósul meg a kommunió, a szeretetkapcsolat. Tehát csak úgy, ha az Én a másikat nem (élvezeti) tárgynak tekinti, hanem magához hasonló Személynek.

A szerelemben a másik személyt, a nőt élvezeti tárggyá lefokozó férfivágy önzését, a személyt birtokolni akaró szenvedélyt jól kifejezi Szabó Lőrinc ismert verse: „Nem vagy enyém, míg magadé vagy: / még nem szeretsz. / Míg cserébe magadénak / szeretnél, teher is lehetsz. / Alkú, ha szent is, alkú; nékem / más kell már: Semmiért Egészen! / Két önzés titkos párbaja minden egyéb, / én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.”

Aki igazán szeret, nem azt várja, hogy a másik teljesen odaadja magát, hogy birtokolhassa, hanem ő adja oda magát, mindenét, és azt akarja, hogy a másik legyen, minél több létet akar biztosítani neki. A szeretetben a teremtő szándék (volonté de promotion) nyilatkozik meg.

Az egymást igazán szeretők a kölcsönös (ön)ajándékozásban fejezik ki szerelmüket/szeretetüket. De még ez is lehet „önzés kettesben”, ha az Én és a Te közötti kapcsolat nem nyílik meg a legfőbb Te, Isten felé.

A múlt alkalommal már szóltunk az önfegyelmezésről. A tisztaságot gyakran teljesen negatívnak tekintik, a szerelem ellenségének. Ezt mondják: amikor kifejezni vágyunk szerelmünket, a tisztaság közbelép nemjével. „Igaz – állapítja meg Christopher West (Boldogságkeresés és szexualitás. A test teológiája, Kairosz, 2014, 167) – a tisztaság feltétlenül magában foglal egy nemet, de ez a bujaságra mondott nem, amely abszolút előfeltétele annak, hogy megtanuljunk igent mondani a szeretetre.”

Szerzőnk, West, aki jórészt Karol Wojtyła munkáját követi a test teológiájáról, itt idézi a leendő II. János Pált: „A tisztaságról csak a szeretet erényével kapcsolatban lehet gondolkodni.” A tisztaságnak „az a feladata, hogy megszabadítsa a szeretetet az utilitarista (haszonleső) hozzáállástól, amelyik saját gyönyörünk céljából használandó tárgyként kezel másokat.” (K. Wojtyła: Szerelem és felelősség, Kairosz, 2010, 168).

A tisztaság által megkövetelt önfegyelem nem fojtja el, nem oltja ki az érosz tüzét, hanem az isteni élet tüzéhez, az isteni szeretet tüzéhez emeli, emelheti fel. És ez teszi a tisztaságot a halhatatlanság ígéretévé, a mennyország ígéretévé.

Marcel szerint „szeretni annyi, mint lenni”. Egyik drámájában írja: szeretni annyi, mint azt mondani a szeretett lénynek, „Te, te nem halsz meg!” A szeretetben van valami abszolút; a végtelenre tör, azt szereti a másikban, ami örök, öröklétet akar biztosítani neki. Amikor az ember szeret, legyőzi a halált is: soha semmi sem veszett el véglegesen.

A szerelem/szeretet erősebb, mint a halál, valljuk az Énekek éneke szerelmesével. „Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,6–7)

Igen, igaz a szerelem/szeretet végtelen vágya. De ez a vágy, vagy inkább remény csak az abszolút Szeretetbe vetett hitben lehet bizonyosság. Emberi síkon a szeretet óhajtása, az emberi reménykedés megcsalhat. Gabriel Marcel hősének kijelentését – „Te, te nem halsz meg!” – csak az abszolút Szeretet, Isten mondhatja úgy, hogy teremtő szó legyen. Csak az abszolút Te-be, a szerető Istenbe vetett hit – végső soron a feltámadt Krisztusban való hit – lehet a biztos reménység forrása.

Találkozások emberi arcokon keresztül

A perszonalista filozófusok közül a litván származású zsidó filozófus, Emmanuel Levinas (1906–1995) világította meg legjobban (Totalitás és végtelen, 1961) az emberi arcok szerepét a találkozásban, illetve Isten jelenléte megsejtését az emberi arcokban. (II. János Pál is többször idézte a talmudista szerzőt.) Levinas szerint a Végtelen a mindenkori konkrét másik személy arcán keresztül látható kapoccsá válik, bár a láthatatlan Örökkévaló továbbra is láthatatlan marad. A szerző szerint a Másikkal való szemtől szembeni találkozás akkor veszélyeztetheti szabadságunkat, ha megfeledkezünk arról a konkrét viszonyról, amely e másikkal összeköt bennünket, akkor, ha képtelenek vagyunk az önbírálatra, túlságosan ragaszkodunk saját szabadságunkhoz, és a másikat csupán saját alteregónknak tartjuk, tehát képtelenek vagyunk arra, hogy kilépjünk önző énünkből. Igazában itt is a szeretetről van szó.

Henri Boulad egyiptomi jezsuita idéz egy megindító történetet egy KGB-s ügynök megtéréséről (Isten őrülten szeret téged!, Szent Gellért, 2014, 55–56). A volt ügynök, aki kegyetlenül üldözte a keresztényeket, Bocsáss meg, Natasa c. vallomáskönyvében elmondja, hogy egy napon megpofozott egy öregasszonyt, aki az anyja lehetett volna. Akkor hirtelen nagy változás játszódott le benne. A ráncos arc előtt, a ragyogó apró szemekbe nézve, amelyek szomorúan, de végtelen gyengédséggel tekintettek vissza rá, lelkében megrázkódva rádöbbent, hogy valóságos szentségtörést követett el: meggyalázta azt, ami a legszentebb a világon. Ez a megrázkódtatás indította el megtérését. Ezen az arcon keresztül, amelyet eddig tárgynak tekintett, hirtelen új világ nyílt meg előtte, egy felsőbb lét lehetősége. Hirtelen átalakult tekintete: meglátta Isten arcát egy emberi arcban.

Boulad atya így folytatja (i. m. 56–57): „Az arc a teofániának (az isteni megnyilatkozásának) igazi helye. Régen villámlásra, mennydörgésre, a Sínai-hegyre és egy egész színpadi rendezésre volt szükség ahhoz, hogy felfedezzék Istent. Azt hitték, hogy Jahve csak bizonyos kiemelt helyeken mutatkozik, amelyeket szent helyeknek neveztek el. Jézus Krisztus óta tudjuk, hogy nincs többé templom, nincs többé szentély, nincs többé szakrális hely, nincs Szentek Szentje az emberen kívül. »Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?« – kérdezi Szent Pál (1Kor 3,16). »Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, amit Istentől kaptatok?« (1Kor 6,19) (…) A Lélek nem lakik többé kőből épült templomban, hanem az emberben. A hit egész folyamata abban áll, hogy felfedezzük Istent az emberben. Amikor ez bekövetkezik, eljutunk az evangélium és a hit legmélyére. Semmilyen hely ezen a világon nem szentebb, mint az emberi arc.”

Maurice Zundel svájci pap is a perszonalisták köréhez csatlakozik (A csend egyedülálló mester, Jel, 1995, 124): „A keresztény hivatása az, hogy Isten arcává legyen. Az Egyház mi vagyunk. Öröm lesz a világban, még ma, ha mindegyikünk megpróbál a másik számára Isten arcává válni, felelősnek érezve magát az élő evangéliumért. Az embereket nem lehet megváltani szónoklatok által, hanem csakis egy jelenlét által, és ez a jelenlét legtöbbször nem jelenhet meg számunkra másképp, mint egy emberi arcon keresztül. Legyünk üvegablakká, ahol a Nap énekel.”

Magyar Kurír