John Ball vándorprédikátort „rendszerkritikus” beszédei miatt többször bebörtönözték. 1381 júniusában is éppen a canterburyi érsek vendégszeretetét élvezte a kenti Maidstone börtönében, amikor kitört a parasztfelkelés. A krónikás, Thomas Walsingham szerint az őt kiszabadító lázadók táborában mondta el Ball azt a tüzes beszédét, amelybe beleszőtte a később szállóigévé lett verssort: „Whan Adam dalf, and Eve span, wo was thanne a gentilman?” Modern angolsággal: When Adam delved and Eve span, who was then the gentleman? - ”Volt-e úr, amikor Ádám ásott és Éva font? ” Szellemes magyar fordításban: “Míg Éva szőtt és Ádám kévét hordott, ki látott akkor lovagot és lordot?”

Ball hatásos rigmusokban bővelkedő prédikációiban az emberek eredendő egyenlőségéről, valamint az angol földesurak és felső papság tékozlásának és a tömegek nyomorának kiáltó ellentétéről beszélt. Kétséges, hogy valóban ösztönözte volna a lázadókat nemes urak és főpapok meggyilkolására, amint ellenfelei később állították, de tény, hogy nem elégedett meg a társadalmi igazságtalanságok puszta kimondásával, hiszen részt vett a felkelésben.

Ádám és Éva – miniatúra, Bocaccio, De claris mulieribus c. művének egyik 15. századi kéziratában

Ádám és Éva eredeti, ártatlan állapota a 14. század egyik fontos jogi-politikai vitájának gyakori hivatkozási alapja volt. Az 1320-as években XXII. János pápa több bullát kiadott, amelyekben a ferencesek szegénység-értelmezését bírálta. Noha a vita alapvetően erkölcsi kérdések körül forgott, a jogász pápa érvrendszere következtében és az aprólékos fogalmi megkülönböztetések és definíciók bevezetése miatt erősen jogi természetűvé vált. Természetesen a vitázó feleknek tisztázniuk kellett, miként értik a bibliai passzust, mely szerint Isten így szólt azt első emberpárhoz: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1,28). A pápa szerint Isten Ádám és utódai tulajdonába adta a földet és annak javait, úgyhogy eredendően megilletik az embert bizonyos tulajdonjogok, ráadásul szükségképpen élnie kell e javakkal, márpedig használatuk ténye magában foglalja a jogot a használatra. A ferencesek viszont amellett érveltek, hogy az ember uralma (dominium) nem azonos a tulajdonnal (proprietas), a teremtett javak eredendően nem tartoznak egy emberhez vagy emberek meghatározott csoportjához, és hogy egy dolognak még a megengedett használata sem jelenti azt, hogy tulajdonjogom vagy akár csak használati jogom lenne rá.

E jogtörténeti szempontból is kiemelkedő jelentőségű vita – amelyet Umberto Eco olvasói a Rózsa neve c. regényből ismerhetnek – közvetlenül befolyásolta az újkori politikaelméleteket. A 17. században Robert Filmer XXII. János érveit alakította át a királyi abszolutizmus melletti érveléssé, John Locke pedig erre adott válaszként írta meg két nagy hatású értekezését a polgári kormányzatról, amelyekben kifejtette, hogy a munka teremti meg jogot a tulajdonlásra.

A 14. századi tulajdon-vita kapcsán felvethető az a mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló kérdés, hogy vajon igazolható-e a javak tartós tulajdonlása, különösen, ami a termőföldet, ivóvizet, természeti környezetet, energiaforrásokat illeti.

William Ockham, aki 1332-ben egy monumentális műben válaszolt János pápa érveire (Opus nonaginta dierum), nemleges választ adna erre a kérdésre. Ockham megkülönböztette és tisztázta az uralom (dominium) és a használat (usus) különféle jelentéseit, és leszögezte, hogy egyik sem jelent tulajdonjogot. Teológiai szempontból tekintve: egyedül Isten a tulajdonosa az egész teremtett világnak. A bűneset előtt nem volt magántulajdon, a javak birtoklása és az ebből fakadó egyenlőtlenségek és igazságtalanságok a bukás következményei. „Az az uralom (dominium) tehát, amelyet tulajdonnak (proprietas) neveznek, egyáltalán nem létezett az ártatlanság állapotában, és soha nem is létezett volna, ha az ősszülők nem vétkeznek, mivel semmi nem tartozott volna ilyen módon egy személyhez vagy egy sajátos csoporthoz.” (Opus nonaginta dierum 26.)

Ockham bőségesen merített érveket ferences elődei és az egyházatyák munkáiból. Az ókeresztény kor teológusai ugyanis – kevés kivétellel (pl. Lactantius) – valóban azt tanították, hogy a magántulajdon a bűneset következménye. Ebből persze nem vontak le olyasféle következtetéseket, mint korábban Platón vagy később a középkori és modern kommunisztikus mozgalmak és eszmék képviselői, tudniillik, hogy a magántulajdon megszüntetése lenne az igazságos társadalmi rend megteremtésének egyik alapfeltétele. Teljesen anakronisztikus volna ilyen forradalmi felbuzdulást várni a császárkori Róma keresztény teológusaitól. Ezek a püspökök nem a társadalmi viszonyokat, hanem a gondjaikra bízott emberek érzéketlenségét, önzését, kapzsiságát akarták megváltoztatni. Nem kiáltványokat és értekezéseket írtak, hanem prédikációkban – igen jól kidolgozott prédikációkban! – tanították, buzdították, korholták hallgatóságukat. Alapelvük szerint Isten előre látta az ember bukását annak minden következményével együtt, és azt is tudta, hogy a természeti törvényt megerősítő, pozitív (tételes) törvényt fog adni a bukott embernek, amelynek teljessége a szeretet, sarokpontja az irgalmasság, a gyengékről, elesettekről, szegényekről való gondoskodás. Ezt parancsolja a mózesi törvény, Krisztus pedig, aki nem eltörölni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, személyes példája (a Megtestesülés alázata), földi tettei és tanításai által abszolút bizonyossággal megerősítette azt. Kijelenti ugyanis, hogy ő van jelen minden szegényben és elesettben, és hogy üdvösségünk vagy kárhozatunk egyedül azon múlik, hogy mit teszünk a rászorulókkal: Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.’ Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?’ király így válaszol majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.’ (Mt 25,35-40)

***

„A szegénység és gazdagság, a szabad állapot, ahogyan nevezzük, és szolgaság,és más egyéb ilyen fogalmak később lopakodtak be az emberi nembe, közös gyengeségekként a rosszal együtt jöttek létre, és annak találmányai. Kezdetben azonban, mondja az Írás, nem így volt (Mt 19,8), hanem aki kezdetben megteremtette az embert, szabadnak teremtette, és saját akaratára bízta, parancsának egyetlen törvényével kötötte meg, és a paradicsom gyönyörűségeire hagyta. Az első ember egy magja által ezt adományként akarta adni az emberek további nemzedékének. A szabadság és gazdagság egyetlen parancs megtartásán múlt, a szegénység és szolgaság valójában ennek megszegéséből következett. Ettől kezdve vannak irigykedések és viszályok, a kígyó álnok zsarnokság is, amely az élvezet csábításával mindig lehúz, és a vakmerőbbeket a gyengébbek ellen fellázítja, különböző nemekre szaggatva a rokon fajt, a kapzsisággal megosztva a természet nemességét, segítségül hívva a törvényt, mint hatalma támaszát. Te azonban az eredeti egyenlőségre tekints, ne az utólagos szétválasztásra! Ne a hatalmaskodó, hanem a Teremtő törvényére! Lehetőségedhez mérten a természetet támogasd, az eredeti szabadságot tiszteld, rösteld magadat, fedd be nemed szégyenét, enyhítsd a beteg baját, a rászorulót támogasd! A jó erőben levő, a gazdag a beteget, a nélkülözőt! Aki nem elesett, az elesettet és az összetörtet! A ki derűs, a lehangoltat! Aki szerencsés vagy ügyeidben, segíts azon, aki balsorssal küszködik! Istennek is adj valamit hálaadásként, mert lehetővé tette számodra, hogy jótékonykodj, hogy nem tartozol azok közé, akik rászorulnak a jótékonykodásra, hogy nem kell másnak a kezére lesned, hanem mások tekintenek várakozással a tiédre! Ne csupán vagyonnal gazdagodj, hanem a vallásosságban is, ne csak pénzed szaporodjon, hanem még inkább gyarapodjon erényed. Azzal lény különb a másiknál, hogy jóravalóbbnak látszol! Légy Isten a küszködőnek, Isten irgalmasságát utánozva. Nincs más, amit oly igazán Istentől kapott volna az ember, mint azt, hogy jót tesz. Lehet, hogy az egyik többet, a másik kevesebbet, de – úgy vélem – mindegyik a maga erejéhez mérten. Mert aki az embert megteremtette, az a szétváltat ismét egyesíti, te viszont ne nézz el az elesett fölött.” (Nazinzoszi Szent Gergely: A szegények szeretetéről 25-27, Vanyó László fordítása)